Tisztán emlékszem arra a napra, amit előtte legalább fél évvel felvéstem a naptárba és úgy könyveltem el, mint "életem legfelemelőbb napját".
Az izgatottságom az egekben volt és csupán egyetlen lépés választott el a beteljesedéstől. Abban a pillanatban mikor végre a kezembe vehettem négy év szenvedés gyümölcsét, (ami egyben az utolsó lépés is volt), a nagy bravúr elmaradt.
Talpig ünneplőben, álmosollyal, értetlenül bámultunk egymásra egyazon csalódott nézéssel, hiszen nem volt bumm! Azonnal leesett, hogy évekig harcoltunk egy tévhitben élve vakon. Gondoltam majd a végén a jó elnyeri méltó jutalmát alapon őszintén, mosolyogva, felszegett fejjel, büszkén mondhatjuk: igen sikerült, kabbe gimi, ez már az enyém.
Az a bizonyos kőszikla leszakadt a szívemről, de vele együtt minden sikerérzet odalett, mi meg naivan, meg persze kissé csalódottan bámultunk egy haszontalan papírra, amin semmitérő betűk és számok sokasága állt.
Ezért tartottam ki ilyen hosszú ideig, hogy utána ennyivel elsétáljak?
Hmmm furcsa játékot űz velem az élet, gondoltam. Aznapra teljes lesokkoltság állapotába kerültem, elmaradt az ünneplés. Az egyetlen amihez kedvem lett volna jól leinni magam, de mindezen szándékom is felesleges volt, mert tudtam, hogy garantált lesz a másnaposság enélkül is reggel.
Azóta eltelt egy év ami elég volt, hogy átgondoljam újra az akkori nézőpontomat. Kitisztult a kép és állást foglaltam, végül is teljesen rendben volt az első teóriám.
Az a négy év és az a kis papírdarab hasznavehetetlenebb mint gondoltam. Annak viszont örülök, hogy mikor erre rájöttem nem kerültem padlóra, ugyan már jönnek még ettől furcsább humorok az élettől. Megint belátom ijesztően jó humorérzéke van az életnek.
'Lehet, hogy ezért a felfedezésért nem kellett volna gimnáziumig menni!' Ugye? Viszont én még le is érettségiztem, na ehhez mit szóltok?!
Történetünk főszereplője az: Érettségi bizonyítvány
Főbb jellemzői: kicsi, csúnya, szemétmódon megtréfál, de az ég egy adta világon semmit sem változtat az életeden! Sok sikert hozzá! Pussssz! ;)
