...Volna kedved velem jönni Olaszországba? - hangzott a kérdés egy szombat délután, amikor az unalomtól már csak aludni volt kedvem. Komolyan. Semmi máshoz.  Még szép! - válaszoltam, de csakis akkor ha a hétfői munkakezdésre hazaérünk (no nem mintha olyannyira boldoggá tett volna a tudat, hogy munkába kell menni). Viszont egy dologban biztos voltam, hogy nem szeretném életem lehetőségét kihagyni, hiszen eddig még nem volt szerencsém olaszországban járni. Vasárnap hajnali 1-kor keltem és furcsa módon nem éreztem magam fáradtnak, talán az adrenalin tehetett róla, vagy az, hogy nagyon boldog voltam, mert a szerelmemmel kettesben indulhatok útnak és életemben először bepillantást nyerhetek a "kamionos élet egy pici részébe".

Hajnali fél3-kor egy rakat papírmunka után hála az égnek elindulhattunk a határ felé. Az indulást követően még Pest alatt elálmosodtam, így gondoltam jobb ha még Magyarországon ledőlök egy picit, hogy később csodálhassam Horvátországot. Az ébredést követő első emlékem, hogy megpillantottam a Barcs határátkelő feliratot, úgyhogy itt volt az ideje, hogy összeszedjem magam. Mondjuk itt hozzáteném, hogy indulás előtt megígértem, nem fogok elaludni, mert akkor már csak egy szállítandó áru lennék.  Na erről ennyit! :)   

Egy gyors pofamustrát követően végre Horvátországban voltunk és izgatottan vártam a találkozást a tengerrel.          Idő van! - Pihenő! - mégpedig 45 perces, és egy alapos controll a bociknál, nem is mondtam, hogy vemhes bocikat vittünk, akik zabálnivalóan édesek voltak.     

Minden együtt töltött idő a kedvesemmel kincs számomra és ez az utazás kiváló lehetőséget nyitott rá, hogy beszélgethessünk a hétköznapi dolgokról, amire egyébként nincs lehetőségünk, mert hát a négykezes élet erre nem teremt túl sok alkalmas lehetőséget.

Azonban mint mindig, így most is volt üröm az örömben, kicsivel Ljubljana előtt lekapcsoltak konrollra, mint kiderült a GoBox nem úgy csippant a fizetőkapuknál mint kellett volna, ugyanis 4 helyett 3 tengelyre volt állítva, ennek köszönhetően nyertünk egy 400 euró-s számlát, amit utólag is köszönünk, ugyanis sikeresen tönkre vágta az utolsó egy óránkat az uticél előtt. Így sajnos az Olasz tengerpartról nem sok képet tudok mutatni, mert nem igazán készültek fotók. Mindezek ellenére a legcsodálatosabb napot tölthettem el életem szerelmével. Mindent köszönök!

UI: Mikor ez a bejegyzés íródik már hatodik hete nem találkoztunk egymással és megmondhatom, hogy nagyon nagyon nehéz mindkettőnknek. Szóval mindenkinek aki hasonló helyzetben van nem tudok mást kívánni, csak rengeteg kitartást és türelmet. Ez a munka rettentő sok kompromisszummal jár, de számomra megéri a várakozás és a lemondások, mert nagyon szeretem a páromat. Imádlak kicsim siess haza hozzám várlak!